2014. Budapest, Vigyázó Sándor Művelődési Ház
www.rakosmentetv.hu/video/kaleidoszkop-vallasi-rovatunk-lisanyi-endre-kiallitasa-vago-zoltan-festomuvesz-iro
BIOLÓGIAI LÍRA
Szeretettel köszöntök mindenkit a Rákosligeten élő festőművész, Lisányi Endre Patológia című kiállításának megnyitóján.
A patológia szó annyit jelent: kórtan, illetve kórbonctan. Ha ijesztőnek találjuk, bontsuk mi is részeire a kifejezést! A pátosz szó görögül eredetileg szenvedést, fájdalmat, megrázó testi, lelki élményt jelent. A szenvedés szót csak egyetlen betű választja el a szenvedélytől. És valóban: a szó szenvedélyt, lelkesedést is jelent. A pátosz, mint szónoklattani eszköz lényege, hogy a beszélő a hallgatóság érzelmeire apellál: azért igyekszik beszéde tárgya kapcsán felkorbácsolni az érzelmek hullámait, hogy e hullámok farvizén evezve célba juttassa saját csónakját, azaz elfogadtassa mondandóját.
A Patológia című kiállítás képei meggyőznek bennünket arról, hogy Lisányi Endre művészete egyáltalán nem patetikus. Ezek a képek nem sokkolóak és brutálisak: éppoly csendesek és szelídek, mint az alkotójuk, de – ha már a pátosz szó jelenlétét igyekszünk kimutatni – szenvedély nagyon is van bennük. S ha tovább soroljuk a pátosz szó jelentéseit, hát azokat is szép sorban megtaláljuk. Mert a képek témái között ott a szenvedés, a fájdalom, ott vannak a megrázó, felemelő és a lesújtó testi-lelki élmények. A szerelem és a magány vagy a betegség.
De a lényeg itt a perspektíva. Sok képének tárgya a test, csakhogy nem portré vagy akt formájában: ő a testi és lelki szenvedést-szenvedélyt a labirintusokat kirajzolva kanyargó madzaghurkokkal belülről ábrázolja – mondhatnánk zsigeri vagy kötőszöveti szinten. Az csak ócska szóvicc, hogy a sejt mit se sejt. Nagyon is sok mindent tudnak a sejtjeink – néha nálunk is többet. De a kórbonctani asszociációk ellenére nagyon is lírai képek ezek. Arra ösztönöznek, hogy fordítsuk másként a patológia szót: fájdalomtan vagy szenvedélytan. És hogy kijelentsük: Lisányi Endre egyik fő műfaja a biológiai líra.
Barátságunk Endrével nagyjából 20 éve tart: akkori első verseskötetemben már szerepelt is egy nyomata. Most Endre kérte, hogy a megnyitóba szőjem bele saját verseimet. Igyekeztem a biológiai líra jegyében válogatni: olyan régi és új darabokat keresni, melyek illenek az itt látható képekhez.
A hét vers előtt hallgassuk meg Johann Sebastian Bach Bist du bei mir, azaz Ha velem vagy című művét Nádas Kinga előadásában.
BACH
Hogy mivel kezdjem a „biológiai líra” jegyében, nem is volt kétséges. Az Anatómiakönyvben egy regényhős, akiről csak a végén derül ki, hogy kicsoda, a szanatóriumban lefekvés előtt borzongva lapozgat egy anatómiai atlaszt.
(Anatómiakönyv)
Most vérerek tövében áll a bál,
rostok ropják vígan vastagodva,
a szívizom hiába ordibál,
mészkő rakódik nagy ablakokra.
Egy homlokránc keskeny futóárok,
hold világít a gégére, talán virulnak is salátromvirágok a duzzadt nyirokmirigyek falán.
Cserépkopony kopasz félgömbje
vajfehér velővel telefújva,
a talpakra, mint két lapos tömbre
van a lábak körhengere húzva.
Erre zökken rá a medencecsont,
aztán a gerinc görbe oszlopa,
majd a tüdőszövet jön, mit körbefont
a borda-xilofon csont-sora.
Kóros tüdő és beteg szív; régi röntgenábrák.
Csak toxikus folt a lélek, mint azt kimutatták.
Lent nagy dörrenéssel vágtak be egy kaput.
A könyv is becsukódott. Hans Castorp már aludt.
Egy másik vers felfogható úgy is, mint szerény javaslat Endre képeinek megtekintéséhez
(Maradványok /p)
nem elég
csak míg oly puha nem leszel
mint a tejbe áztatott kenyér
vagy a csurgatott méz
még puhább
amíg minden elhagy
mi szikkaszt és merev
és érv és szó és puszta ész
és tovább
amíg meg nem tölt a
teljes ismeretlen tükrösen sötétlő folyadéka
az utcák sínek gyárak fák
mintha nem léteztek volna
eddig s most kerülnél
döbbent közelükbe néma
az legyél
A test, a szárazság és nedvesség témája folytatódik három további versben
Tavasz előtt
Forgat csak szájában a világ.
Mit tegyek, hogy rám ne harapjon?
Vagy harapjon csak: héjam feltöri,
s én kicsurranok, édes.keserűn,
sósan-savanyún, valahová.
Ó, ha volna ennyi nedvességem!
De csak száraz termések zörögnek bennem,
ó. patakpart csontkemény földje,
ó, aszott fák soványsága!
Itt csak kórókat hajigál a szél.
Jól viseld szíved.
Kiszáradt, csonka törzs vagy, melyben nedvek immár nem keringenek.
A víz csak kérged-bőröd mossa,
oldja, marja, áztatja át szivacsosra.
Nézel és állsz az iszapos tájban,
az éjszakai óceánban,
kutatsz messzi lámpafényeket,
vajon mit jelentenek,
mintha bármid lehetne neked
e világon. Pedig nem lehet.
Először jajgatnál, aztán szót se ejtenél.
Némán zuhannál, nem tudván, felfog-e valaha,
s hogyan, miképpen, az isteni tenger.
Rákosligeti este
Valami csüng ott fenn az égen,
terjed az éj sötétjében.
A jegenye csúcsát most éri el:
órmótlan árnyék, égi jel.
Fekete ár a tető fölött,
cserép törik, bádog zörög.
Ködje ha befogja ablakom:
megtudta, hogy itt lakom.
Szívem szorítja, hálóba zárja:
kihátrálok az előszobába.
Ott a padlón gomolyog:
belőlem is ő csurog,
mint érthetetlen irkafirka,
salétromos pince nyirka,
reggelig áztat széket, ágyat
– felfoghatatlanja árad,
eszemet végképp magára hagyja:
szívem az, ami felitatja.
Aztán túlcsordul, kiárad, elfolyik alul:
nappalra eltűnik nyomtalanul.
Ájulás egy vasútállomáson
Madarak csukott szemhéjam mögött
csapódva szállnak délkeletnek.
Lassan dőlök hátra, mint a létra,
hiába szólnak, integetnek.
És a sűrű rajzás folytatódik.
Tehervonat-rakomány a testem.
Sötétlő, hűvös folyóba dobtak.
Saját testem csónakjában fekszem.
Ereim kötnek csupán a parthoz.
Véremből font drótkötelek.
A vágyak szomja végképp kioltva.
Céljukat immár nem ismerem.
De véremet a víz hogyha feloldja,
tebenned oldódom fel, Istenem.
Az Élet-rajz című vers szintén ide kívánkozik, mert Lisányi Endre Magányos férfi című képe szinte szóról szóra ugyanezt ábrázolja a madzag-örvények közti kopott padlizsánlila üregben magába gyűrődő egyszál spárgával. A vers hőse grafikáit mutogatja, hogy illusztrálja sorsának fordulatait.
Élet-rajz
Igen, ez volt a fiatalság, a zöld vadon.
Igen, ez volt az a rengeteg.
Igen, ezek itt a szavaim.
Ezek meg itt az emberek.
Rajzolok néhány vonalat.
Nem kapcsolódnak össze, látom.
Mindegyik más irányba tart.
Közöttük telik az ifjúságom.
Férfikor: kiégett fű a gondozatlan kertben.
Az öngyűlöletig jutok, ha kell.
Itt magamat éppen megalázom:
hogy más tegye, csak így tűröm el.
Cyranói monológ egy átlagos orr alól.
Itt reszketek, ne lépjek rossz útra.
De ha mindenütt csak rossz utakat látok?
Ez itt a selva oscura.
Itt eldöntöttem, merre menjek.
Itt száradt rám saját választásom.
Itt a tévutat még kiútnak hihettem.
Itt már mindenütt a választ látom.
Az első kötetem, a Helyben vagyunk címlapján egy házfalnak támasztott létra áll. Lehet róla Weöres Sándorra asszociálni: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. A most következő – befejező – vers ehhez egy bibliai történetet társít: Jákóbot a pusztában éri a naplemente. Egy kőre hajtja le a fejét és álmot lát: egy létra van a földön felállítva, melynek teteje az eget éri, és az Isten angyalai fel- és alájárnak rajta.
Csak a nyele
Csak a nyele vagyok valaminek.
Túlsó vége hol kotor,
tengerfenéken vagy pince mélyén, nem tudom.
Néha tűzforró, néha nagyon hideg.
Csak a nyele vagyok valaminek.
Égnek tartott fáklya, gázláng-lobogás,
szénatűzben perzselődő oszlop,
mely maga se tudja, mit tart,
s tart-e még egyáltalán.
Létra vagyok, amin föl-le jár egy angyal,
ha érkezik, mindig megrándulok.
Bordáim recsegnek-ropognak,
és fájnak a lábnyomok.
Az a legrosszabb, amikor fölmegy.
Olyankor egyre türelmetlenebbül várom.
Utánanyúlnék, ha lenne hova.
Így inkább csak hagyom, hogy fájjon.
Ha lefelé jön, az maga a megkönnyebbülés.
De hogy szólna hozzám,
azt már nem remélem.
Nem kérem, vigyen föl magával.
Tízezer fokos tűzben égni? Minek?
Csak a nyele vagyok valaminek.
Lisányi Endre Patológia című kiállítását a biológiai líra jegyében ezennel megnyitom.
