Ács József

KÖRFOLYOSÓ

Lisányi Endre és Bugyi István József kiállítása elé

Hatvan, 2014. május 28.

Szeretettel köszöntök mindenkit!

Mai gondolatmenetem kiindulópontjául Lisányi Endre Implantáció című képe szolgál. A rajta szereplő különös írásról Jakob Böhme Mysterium Pansophicum című gyö­nyörű költői szövege jutott eszembe. Ez a XVII. szá­zad elején alkotó német keresztény misztikus művének 7. textusában beszél a nyelvek nemzetségfájáról.

Böhme szerint az első ábécé a minden nyelv gyökerét képező termé­szetnyelv ábécéje. Ezt azok ismerik fel, akik „a misz­tériumot mint Isten csodáját meg­értet­ték.” Ezután következnek a nyelvek, melyeken a Bib­lia íródott: „A második ábécé a héber, amely feltárja a miszté­riu­mot, és a fát ágai­val és gallyaival megnevezi. A harmadik a görög, amely a fa gyü­mölcsét és ékes­ségeit nevezi meg, és először fejezi ki helyesen az értel­met. A negyedik a latin, amellyel sok nép és nyelv segít magán, s amely a fa erejét és eré­nyét fejezi ki.” Az ötödik pedig, írja Böhme, az összes ábé­cét feltáró isteni szellem; „de ezt az ábécét az ember nem tanulhatja meg, mert önmagát tárja fel az ember szellemében”.

Ami Böhme szerint az alapnyelvek után jön, további hetvenhét nyelv, létezésük csak olyan értelemben csoda, mint Bábel fennállása. Bábel „az összezavarodott létezés szája”. Az ész „elhagyta vezetőjét, és egyedül akart haladni és a misz­té­riumba felemelkedni.” Azaz a nyelvek elvesz­tették természetnyelv jellegüket. Már nem olyanok voltak, mint a madár éneke: az emberek nekiálltak a világot meg­ne­vezni, megmagyarázni és mindenfélét tervezgetni, közben a fogalmaikat összetévesztették a valósággal.

Ahogy Böhme írja: „Isten iránti enge­det­lenségből a külön észbe süllyedtek.” Minden nyelv „önmagába lépett, és saját külön eszében és gonoszságában kereste a tudást. Elhagyták Istent és pogánnyá lettek, és Isten engedte, hogy ön­nön csodá­ikba lépjenek, mert nem akarták kö­vet­ni, hanem külön növénnyé akar­tak lenni; és saját eszük (amely minden színnel összekeveredett) kormányozta őket.

Ekkor született a turba, megszűnvén közöttük az egyetértés. Mind­egyik a maga színében akart élni, de ezek mégsem az igazi alapszínek voltak, hanem csupán a színeknek az észben született gonosz torz­szülöttei. És az igazi vezető nélkül éltek” – ez természetesen Isten –  „aki mindent Egy nyelven teremtett, aki Egyet tárt fel, egy fa ágait, erejét és gyü­mölcsét.”

Eddig Böhme szövege.

Régóta ismerem Endre munkáit, mégis, múltkor egy faliképe avatása közben, ahogy a hátsó sorokból figyeltem a labirintusszerű hullámokba gyűrödött mad­zagok ismerős tekergését, egy imént hallott szó csapott belém: turba.

Ezt a kifejezést Jakob Böhme sajátos értelemben használta. Hamvas Béla meg­határozása szerint „turb­ának hívják a sötét, zűrzavaros, gond­terhelt, aggódó, szorongó, kínlódó, irány­talan állapotot [...] A turba a létezés egyetemes fel­for­du­lása.” Ha ismerősebb szavakra próbál­juk vissza­vezetni, a turba a pokol vagy más nevén a külső sötétség, s aki oda­kerül, mint Máté evangéliu­mában olvas­suk, annak csak sírás és fog­csikorgatás jut. A tur­ba a gondolkodás és az érzelmek örvénylő kavar­gása, emésztő tűz, mikor a gon­do­lat hisztérikusan olyasmit akar meg­ragadni, ami meg­ragadhatatlan, olyasmit akar birtokba venni, ami birtokba vehetetlen, s mind­erre valami vad vágyakozás vagy kétség­be­esés hajtja.  Minden­kinek saját turbája, vagyis külön pokla van. S az emberek nem értenek szót egymással ebben a bábeli za­var­ban, mert mind más nyelvet beszélnek. Mint Hérak­leitosz mondja Krisztus előtt fél évezreddel, közös világuk csak az ébren lévőknek van, az alvók mind­egyike a maga külön világába záró­dik.

Hogy a turba fogalmát egyáltalán megalkothatjuk, egyedül azért lehetséges, mert a zűrzavar nem tölti ki hiány­talanul a létezést: aki egy pillanatra kiemeli a fejét a lehúzó örvényekből, megsejtheti azt, ami az örök változás mögött moz­dulatlanul áll: a csendes örökkévalóságot. „Mint fürdőző combját ha hal / súrolta s tova­libbent – / így néha meg­érezheted / önnön-magadban Istent:”, írja Weöres Sándor Örök pillanat című versében. Tapasztaljuk, hogy az emberi igyekezet ered­ményei le­rom­bol­hatóak, szavaink kiforgathatóak, a szétfutó és ellentmondó  em­beri törek­vések, a felépülés és lebomlás káosza mögött azonban az örökké­valóság rendje sebez­­hetetlen és lerombolhatatlan. Ez a rend a logosz, magyarul az ige. (A San Damiano c. képen, mely az Assisi Szent Ferenc által újjáépített templomra utal, épp ez mutatkozik meg: a turba örvényeiből a logosz, az ige jegyében kivont, körül­kerített kis négyzet alakú tér, pár emberi építménnyel). Endre gyakran él ezzel a kontraszt­hatással: az örvénylő alakzatok mellé, fölé, alá a rend átgondolt, üde, letisztult és világos geometriai alapformái kerülnek.

Nagyon fontos megértenünk, hogy a felvilágosodás programja mennyire egy­oldalú volt. Hogy az emberi gondolkodás a lét fölé kere­kedhet, hogy a lét törvé­nyeit a korlátos emberi fogalmak zárt alak­zatai kifejez­he­tik, hiú remény.

Ludwig Witt­genstein osztrák gondolkodó az I. világháború alatt, katonai szolgálata közben írt Logikai-filozófiai értekezése végén érdekes következtetésekre jutott, melyeknek gyorsan híre ment filozófus-körökben:

„Érezzük, hogy még ha feleletet is adtunk valamennyi lehetséges tudo­mányos kérdésre, életproblémáinkat ezzel még egyáltalán nem érin­tettük. Akkor persze nem marad egyetlen további kérdés sem, és éppen ez a válasz.

Kétségtelenül létezik a kimondhatatlan. Ez megmutatkozik, ez a misztikum.

Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”

A művészi tevé­kenység mindig a kimondhatatlanra épül, ezért óha­tatlanul misz­tikus. Célja nem az, hogy leírjon, hanem hogy feltár­jon valamit: hogy a lét benne megmutatkozhassék.

A világot a felvilágosodás óta átformáló racionalizmus gyanakvással tekint a művészetre: végső soron nem tud mit kezdeni vele. Ezért a modern művészet, mely eleinte oly büszke volt önálló­ságára, idővel önállóságát feladva politikai, piaci propaganda-célok szolgálatába áll, vagy – ha nem adja fel eredeti törekvését, hogy szóhoz juttassa a létet –, szük­ségképp zárvánnyá, idegen testté válik az új, média­centrikus élet­rendben: gettóba zárul.

Az ősi feladatához hű művészet elhagyatottsága és szegénysége tehát termé­sze­tes. Vajda Lajos Szentendrén olcsó csomagolópapírra készítette szénrajzait. Lisá­nyi Endre spárgái, Bugyi István József lepedőre készült munkái ezt a rokon­szenves szegénységet tükrözik. Ezek a lepedők fel­lógatva elvesztik horizontális lepedő-voltu­kat és függöny­ként funk­cio­nálnak, ám olyan függönyként, mely nem eltakar, vagy elválaszt, épp ellenkezőleg: láthatóvá tesz valamit.

Egyébként minden bekeretezett és falra akasztott kép olyan, mintha egy-egy San Damiano lenne: körülkerített tér, ahol a logosz meg­nyilat­kozik. Érthető a művészek törekvése, hogy kitörjenek a gettóból, kitör­jenek a kép­keret fogsá­gából. Szeretnék a köznapi élet világát is átjárha­tóvá tenni a lét beszéde számára. Elvégre Endre madzagjai nem érnek véget a kép határán: bennünk folytatódnak.

Ma este ez az egész, képekkel és zenével megtöltött Galéria ilyen különös jelen­tőségű tér. Kívánok benne valamennyiünknek igazi találkozást a lét eleven erőivel – ennek jegyében a kiállítást megnyitom.